Ez a könyv a Római császárok analógiájára bemutatja az összes császár-feleséget, Augustusétól kezdve Nagy Theodosiuséig, tehát a császárság mint új államrendszer létrejöttétől egészen 395-ig, vagyis addig, amikor a birodalom véglegesen kettévált nyugati és keleti részre. Ilyen értelem-ben tehát Livia az első császárné, Galla pedig az utolsó. A kép teljessége kedvéért azonban figyelembe vettük azokat a feleségeket is, akikkel a jövendő uralkodók még trónra léptük előtt keltek egybe, amikor legtöbbjük még csak nem is álmodott a császári bíborról. Ezért hát az arcképcsarnokban nem Livia, a római, tehát európai császárság első császárnéja a valóban első, hanem Claudia, az a fiatal nő, akit már az ókorban szinte teljesen elfelejtettek, s akit Octavianus, a későbbi Augustus császár vett feleségül, politikai karrierje kezdetén. Kivételesen helyet kaptak az arcképcsarnokban azok az asszonyok is, akik bizonyosan vagy föltételezhetően csupán élettársak voltak, de a hozzájuk fűződő kapcsolat tartós és történelmileg jelentős volt. Ilyen például Marcia, Commodus császár élettársának esete s valószínűleg Helenáé, aki vélhetően I. Constantius császár élettársa volt. A könyvben a császárnékra vonatkozó információk ókori történetíróktól, íróktól, költőktől, egyszóval a teljes, fennmaradt irodalomból származnak. A feliratos forrásokat, tehát a vésetteket, valamint a numizmatikai, azaz pénzérméken fellelhető anyagot is felhasználtuk. Az alapvető irodalom és az újabb feldolgozások kimutatása külön megtalálható. [5]
A fejezetek címei az illető császárné latinos formáját tartalmazzák. A cím alatti rövid jegyzet a következőket foglalja össze: a teljes latin nevet; annak a császárnak nevét és uralkodása dátumát, akinek felesége volt, s az esetleges újabbét; az egybekelés hozzávetőleges, valamint a válás és az elhalálozás dátumát; megjegyzést arról, hogy viselhette-e az augusta címet; gyermekei számát.
Ezeknek az adatoknak, valamint más tényeknek és az elbeszélés során felbukkanó fogalmaknak kellő megértéséhez szükségesek bizonyos magyarázatok. Elsősorban három területről esik szó: a római személynevek rendszere, a házasság intézményének római felfogása és a római császárság lényege, formája. Mindhárom eltér azoktól a normáktól és képzettársításoktól, amelyekhez évszázadok óta hozzászoktunk.
A jellegzetes férfinév Rómában háromtagú volt: név, vagyis praenomen, a nemzetség neve - a gentilicium, a nemzetség ága - a cognomen. Így például a Gaius a név, a Julius a nemzetség neve, a Caesar a nemzetség ága. Ugyanilyen felépítésűek: Publius Cornelius Scipio, Marcus Tullius Cicero, Publius Ovidius Naso. Megjelentek egyedi jelzők is, például Asiaticus, Africanus, arra utalva, hol arattak a hadvezérek győzelmeket. Megesett, hogy egy nemzetségi névben különböző nemzetségi ágak és személyek nevét összekapcsolták. Kéttagú nevekkel is találkozunk, például Marcus Antonius. A római nemzetségiág-név eleinte megkülönböztető jelző volt, ahogy az nálunk is előfordul faluhelyen, hiszen a római társadalom is falusias szerkezetű volt. Cicero - Borsó, Naso - Nagyorrú, Brutus - Bárgyú. Ami a személyneveket illeti, a készlet korlátozott volt, és hagyományosan ismétlődött a családokon belül. Leggyakoribbak az Aulus, a Gaius, a Gnaeus, a Lucius, a Marcus, a Publius, a Quintus, a Sextus, a Tiberius, a Titus. A női nevek közül a legismertebbek a Gaia, a Fausta, a Lucia, a Publia, a Rutilia, valamint a sorszámból eredőek: a Prima, a Secunda, a Tertia, a Quarta, a Quinta; ennek azonban nem a születési sorrendet kellett föltétlenül tükröznie, hiszen a nemzetségi névhez hasonlóan sokszor anyjuk vagy nagyanyjuk után örökölték őket.
A köztársasági kor vége felé és a császárság idejében - amelyet tehát az arcképcsarnok felölel - a női nevek nagyrészt eltűntek, legalábbis a felsőbb rétegekben. A személynevek szerepét jórészt átvették a nemzetségi nevek. Így aztán Gaius Julius Caesar leányát Juliának hívták, Marcus Antonius leányát Antoniának, Tiberius Claudiusét pedig Claudiának. Ha több lány született a családban, az idősebbik Maior, a fiatalabbik [6] Minor lett. Jelző mellékneveket is alkalmaztak úgy férfi-, mint nőágról. Titus Ollius lányának apja után Ollia lett volna a neve, mégis anyja nemzetségnevéből, Popaea Sabinától vette a nevét, lévén az sokkal híresebb. Nero felesége tehát a történelembe nem Olliaként, hanem Poppaea Sabinaként vonult be. Hosszú időre elhatalmasodott a női nevek kibővítésének divatja is az előző nemzedékek, a nagymamák és dédmamák nemzetség- és személyi jelző nevei által. Az Annia Aurelia Galeria Lucilla még elviselhető hosszúságú, de akadtak ennél hosszabbak is. A gyakorlatban és a mindennapokban persze csak egy nevet használtak, az említett példában tehát azt mondták: Lucilla.
Érdemes megemlítenünk, hogy a kereszténység győzelmétől kezdve az egykori római család- és nemzetségnevek máig férfi és női személynévként használatosak. Például Julius és Júlia, Emil és Emília, Klaudiusz és Klaudia, Antonius (Antal) és Antónia.
Ami azonban lényeges és fontos, hiszen alapvetően ellentétes a mi szokásainkkal, hogy a római nő férjhezmenetelkor nem változtatott nevet. Megmaradt saját, örökölt neveinél. Néha aztán hozzátették: Livia Augusti - Livia, Augustus felesége vagy Plotina Traiani - Plotina, Traianus felesége.
Az a tény, hogy a római nő továbbra is saját családnevét viselte, majdhogynem szimbolikus jelentőségű. Az asszony, bár az esküvő alkalmával formálisan mintegy apja hatalma alól férje hatalma alá került, mégis megőrizte nagymértékű szabadságát.
Ez a tény a római házasság lényegéből fakadt. Két személy önálló döntése volt ez (személyesen az övék, illetve szüleiké, ha ők döntöttek), akik a kellő feltételeknek megfeleltek (korhatár, állampolgárság, meg-felelő réteghez való tartozás, nem túlságosan közeli rokoni kapcsolat), és mindketten a közös, tartós együttélésre határozták el magukat. Consensus facit nuptias, foglalja össze röviden a római alapelv - házasságkötéshez kétoldalú egyetértés kell. A kinyilvánítást nem jegyezte le és nem igazolta sem hivatalnok, sem szentélybeli pap. Magánéleti-társadalmi s nem hivatali ügy volt ez. Természetesen hagyományos szertartásokat folytattak le, áldozatokat mutattak be az isteneknek, voltak tanúk és vendégek, ünnepélyesen összekapcsolták a két jobbot, és elhangzott a gyönyörű formula: Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia, azaz Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok (vagyis holtodiglan, holtomiglan), majd énekszó kíséretében kísérték az ifjú hölgyet a férj házába, aki őt karjában vitte át a küszöbön - legfőképpen pedig vagyonjogi szerződést kötöttek. [7]
Mindez azonban mellékes volt. Érvényes és elegendő volt a két fél önkéntes kijelentése az együttélésre, tehát az affectio maritalis. Ha van szándék - létezik házasság. Ha ez bármelyik fél részéről kihunyt, megszűnik a házasság, s következik a válás. Ehhez ugyancsak nem igényeltek semmiféle hivatali eljárást. Elégséges volt egy szóbeli vagy írásos deklaráció, s a válóoknak sem volt jelentősége, bár gyakran említették a terméketlenséget, a jellemek különbözőségét, a szokások eltérését, a házasságtörést. Ebben a kérdésben az alapelvet lényegében Alexander Severus 223-as konstitúciója határozza meg, a Libera matrimonia esse antiquitus piacuit - a házasság az ősidőktől kezdve szabad köteléknek tekintetik. Még a különlegesen ünnepélyes, ősrégi esküvői szertartást is, amelyet farreatiónak neveztek, érvényteleníteni lehetett a disfarreatio által.
A félreértések elkerülése végett tegyük hozzá, hogy Augustus császár híres házassági törvényei, amelyek vélhetően felesége, Livia befolyására keletkeztek, semmiben sem változtatták meg az